Válaszút

2017. dec. 09. 10:22

Drága testvéreim, arról a csodáról szeretnék nektek bizonyságot tenni, amit az Úr tett velem 2015. május 8-án.
Akik ismernek engem, tudják rólam, hogy 2000-ben költöztem családommal Pomázra, előtte Óbudán éltünk a Pók utcai lakótelepen, és egy nagyon laza, felületes kapcsolatom volt az óbudai református egyházközséggel. Bár ott esküdtünk a feleségemmel, ott keresztelték meg a gyermekeimet, de aztán egyre ritkábban, Simon Imre lelkipásztor halála után pedig egyáltalán nem jártam templomba, teljesen megszakadt a kapcsolat.
Pomázra költözésünk után ez annyiban változott, hogy kezdetben alkalomszerűen, később pedig viszonylag rendszeresen látogattam a pomázi istentiszteleteket. Vasárnapi templomjáró ember lettem, anélkül, hogy a gyülekezethez bármi közöm lett volna. Évekig jártam a templomba, de sem engem nem ismertek, sem én nem ismertem senkit. Amikor a két kisebbik lányom kicsit nagyobb lett, mivel fontosnak tartottam, hogy legyen ismeretük a Bibliáról, beírattam őket hittanra, később pedig a gyermek-istentiszteleti alkalmakra is elvittem őket. Hogy én miért jártam templomba, nem tudom, mert az Ige nem érintett meg igazán, nem is értettem, a Bibliát nem olvastam, nyilvánvalóan Isten vonzására, de emberileg valamilyen lelki békességért mentem oda, amire leginkább a pszichémnek volt szüksége, hogy lecsendesítsen, visszafogjon. Bár az idő múlásával a gyülekezetbe egyre jobban beépültünk, a templomon kívüli közösségi alkalmakon nem vettünk részt.
Istennek azonban terve volt, terve van velem, így nem hagyott el, a hallott igehirdetések nyomán eljutottam arra a szintre, hogy hálát tudtam adni Istennek az Ő gondoskodásáért. 2007-ben a két kisebbik lányom konfirmált, nővérük a konfirmációs életkorból időközben „kiöregedett” – és én nem erőltettem a dolgot. Az igehirdetések egyre értőbb hallgatóra találtak bennem, kezdett megnyílni az értelmem az Igére, de a gondoskodó Istenről megszerzett ismereten és Jézus Krisztus szeretetének megtapasztalásán túl nem jutottam. Kezdetleges hitemben azonban már teljes bizonyossággal vallottam, hogy Isten a létezés középpontja, Akinek én hálával tartozom, és alapvetően morális megfontolásból vágy volt bennem, hogy Istennel egységben éljek.
2012-ben a gyülekezet presbiterré választott. Az első presbiteri gyűlésen, amikor Nyilas Zoltán tiszteletes úr megkérdezte, miért vállaltuk el a presbiteri tisztséget, én hálatelt szívvel, őszintén tudtam azt válaszolni, hogy szeretnék valamit tenni Jézusért. Szeretnék szolgálni Neki valamivel. Amikor azonban az albertirsai presbiteri csendes-hétvégen felálltak a bizottságok a presbitériumon belül, nehéz helyzetbe kerültem azzal, hogy nem tudtam, nekem melyikben lenne a helyem. Végül jobb híján a Kommunikációs Bizottságba jelentkeztem, bár fogalmam sem volt, mit, hogyan és kinek fogok kommunikálni. Azonban Isten Szentlelke adott egy gondolatot. Az egyházközségnek nem volt gyülekezeti újsága, és hasznosítandó a gimnáziumi éveim iskolaújság-szerkesztési tapasztalatait, javasoltam a tiszteletes úrnak és a presbitériumnak egy gyülekezeti újság elindítását. Csak most – erre visszagondolva – látom, milyen kockázatot vállalt velem a tiszteletes úr, hogy megengedte, hála legyen érte Istennek, mert hiszem, hogy ezt a szolgálatot Istentől kaptam.
Éreztem, ahogy – mint fazekas az agyagot – az Isten keze formálni kezd. Haladtam a hit fejlődésének útján, most már az Úr vezetésével. Éreztem áldott kezét magamon. Rendszeresen olvastam a Bibliát, és mint minden kezdő, amellett, hogy nagyon sok bátorítást kaptam belőle, rengeteg „hibát” is találtam benne. Kétségeim azonban az Isten iskolapadjában töltött intenzív tanulás folytán hamarosan eloszlottak, és kezdett egy a hithez hasonló meggyőződés kialakulni bennem. Az igeolvasás, igehallgatás, a gyülekezet különböző alkalmai, bibliaórák, bibliai alapok sorozat, mind segítettek az előrehaladásomban, és kis idő elteltével megértettem Isten megváltó tervét, melyet Jézus Krisztusban készített el az Őt szeretőknek, a Benne hívőknek.
Amint egyre jobban megismertem és megtapasztaltam Isten szeretetét, és egyre jobban megváltozott a gondolkodásom Istenről, emberről, amikor már azt gondoltam és hittem, amit az Ige mond, úgy beszéltem és írtam, ahogy az Igében olvastam, elköteleztem magam Jézus Krisztus követése mellett, egyszer csak úgy éreztem: én tulajdonképpen már megtértem, hiszen hittel tudom Jézust Uramnak vallani, megváltásom egyedül Jézus Krisztus érdeméért, kegyelemből van, amiért semmit nem kell tennem, illetve nem is tehetek. Enyém az örök élet, üdvbizonyosságom van.
Természetesen találkoztam a bűn fogalmával is, de úgy tartottam, hogy igen, nyomorult, bűnös ember vagyok, beismerem az életemben jelen lévő rosszat, mást nem is tehetek, hiszen az Ige megítél engem, de hát bűnben születtem, mint mindenki, a bűnesetben megromlott ember örökségeként kaptam, ez ellen semmit nem tudok tenni, ebből jönnek a bűneim; annál inkább hálás vagyok az Isten kegyelméért, a bűnbocsánatért, amit Jézus miattam, helyettem, érettem kiontott vére szerzett számomra a kereszten, megigazításomra. Komolyan gondoltam, hogy ahogyan a bűnös természetünket nem lehet megváltoztatni jó cselekedetekkel, a bűnös cselekedetünk sem tudja megváltoztatni igaz természetünket, márpedig én igaz emberré lettem. Mindemellett kialakult bennem egy éles bűnlátás, és nagyon szigorúan tekintettem – mások bűneire.
Életem a vallásosság széles folyamán csordogált. Jézus Krisztusnak szolgáltam, de nem vetettem meg a világ barátságát sem. Tulajdonképpen az életemben nem változott semmi: csodálatos módon rendeztem be úgy, hogy kényelmesen megférjen egymás mellett a hit és a bűn. A kétfelé sántikálásnak a klasszikus esete ez: egyszerre szolgálni Istennek és a Baálnak.
Pedig az Ige figyelmeztet: „minden, ami nem hitből van, az bűn.” Mert a bűn nem olyan jószág, ami hitből él, a bűnt a Sátán eteti. Egyre csak növekszik a sötétség, míg csak „a bűnösök mécsese kialszik”. Már kezdő bibliaolvasó koromban is voltak rövid időszakok, amikor szembesülve Isten Igéjének a bűnnel szembeni kérlelhetetlenségével, mélyen magamba szálltam, de végül megnyugtattam magam, hogy Krisztus vére megtisztított minden bűnömtől, meg hát, ugye, az óember… – és nem változott semmi. De azért egyre nyomasztóbbá vált ez a kétlelkűség, ezért a szolgálatban kerestem menedéket, az Írással együtt mondván: „Elfedezi a vétket, aki keresi a szeretetet.” Szerettem volna bűneim fölé jó keresztyénné növekedni, mégsem találtam a szolgálatban, ebben az aktív keresztyén életben túl sok örömet.
Nyomasztott és elbizonytalanított a sok ige, melyek megítéltek engem: „Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan is élhetnénk benne?” „Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra”; „aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.” „Aki őbenne marad, az nem vétkezik”; Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van”; Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt”. És sorolhatnám tovább.
Az utóbbi hónapokra visszanézve, Isten csodálatosan elkészített terve bontakozik ki előttem. Az Igén kívül elébem adta a „Nem pusztán rajongó” című könyvet, mely Krisztus követéséről szól, és amely tükröt tartott elém, megítélve az én Krisztus-követésem valódiságát, lelkiségét. De még ekkor is inkább azt mondtam magamnak, ilyen nincs, anyától született ember ezt így nem tudja megvalósítani, ahogy ebben a könyvben le van írva, milyennek is kellene lennie az igazi Krisztus-követésnek. Erre a legszentebb szentek sem képesek, merő túlzás az egész. De persze dolgozott bennem mindaz, amit abban a könyvben olvastam.
Isten csodálatos kegyelméből megismerhettem Szikszai Béni áldott életét és szolgálatát, és halálának harminc éves évfordulója alkalmából részletesen megemlékeztünk róla gyülekezeti újságunkban. Lenyűgözött a nyers, őszinte, konzekvens szembenállása a bűnnel, miközben magát is bűnösnek vallotta, de magát megalázva állt mindig Isten színe elé. Csodáltam töretlen hűségét Megváltójához, és azt az elszántságot, ahogy a lelki ébredésért küzdött. Igazi példaképként állt előttem, de még mindig csak annyit vonatkoztattam magamra mindebből, hogy hát igen, mindannyian gyarló emberek vagyunk, Krisztus keresztjére kell tekintenünk.
És ekkor valóban rátekintettem Krisztus keresztjére. Hát akkor miért is halt meg a kereszten Krisztus? Éppen ez volt a bibliaolvasó kör aktuális kérdése is. Egyre jobban feszített az, hogy ha én Jézus követője vagyok, hogyan fér össze a Krisztusban való életem a bennem élő rendetlenséggel, indulattal, leplezett gyűlölettel, önteltséggel, hazugsággal, irigységgel, mértéktelenséggel, restséggel; miért is halt meg hát Krisztus? Hogy az ő vére betakarjon, de ne változzon semmi? „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem?” Hol van az én hálatelt szívem azért a kegyelemért, amit kaptam? Hol van a vágy a Neki való engedelmességre?
Foglalkozni kezdtem a bűn kérdésével. „Mindennek pontosan utánajártam”, szerettem volna jobban megérteni a bűn lényegét, de még mindig a mentő körülményeket kerestem. Azt gondoltam, hogy csak a testünk van bűn alá rekesztve, az igazak lelke tiszta. Csakhogy az Igében nincsenek mentő körülmények, mert maga Jézus mondja: „a szívből származnak a gonosz gondolatok”. De azért hirdettem a megtérést – másoknak, és az angyalok kacagtak rajtam fenn a mennyben.
Aztán a Szentlélek Isten tovább munkálkodott az életemben. Alkalmat adott Balatonalmádiban meghallgatni Steinbach József püspök úrnak egy igehirdetését, amiben elmondta, hogy a hit ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség, és mivel a hit gyümölcse a szeretet, a szeretet is ugyanígy ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. Senki sem szeretheti helyesen Istent, aki nem ismeri, nem egyedül Istenbe veti bizalmát, vagy aki nem engedelmeskedik Istennek. Ezek után természetesen nekem feszült a kérdés: szeretem-e valóban az Istent? Szeretem-e Jézus Krisztust? A takargatott és meg nem bánt bűneimmel? De még mindig hitegettem magamat, azt válaszoltam magamnak: igen, én szeretem az Istent. Velem minden rendben van. Én Isten megváltott gyermeke vagyok, és hálatelt szívvel, hittel szolgálom őt. Az ördög tovább altatott, és én is tovább áltattam magam.
A bűn, mint a krisztustövis nyáron, tovább virágzott bennem, de kegyetlenül szúrt is. Igyekeztem visszafogni magam, de időnként feltört belőlem ellenállhatatlanul. Mint nemrég például, amikor az alsó rakparton siettem autóval (mert én mindig sietek, rohanok, mégis mindenhonnan elkések, mert mindig időzavarban vagyok), nyomtam a gázpedált, amikor is az Árpád híd után az egyik zebrán körülnézés nélkül nekiindult két bakfis tinédzser. Alig tudtam megállni, padlófékeznem kellett, és egy olyan káromkodás jött ki belőlem a lányokra, hogy magam is meglepődtem, hogy honnan van még mindig bennem ilyen sötétség.
Nagy áldás az életemben a bibliaolvasó kör, több szempontból is. Egy ilyen bibliakörös alkalmon Simonfi Béla testvérünk hívta fel a figyelmünket Bódis Miklós erdélyi (hátszegi) református prédikátor egyik igehirdetésére, amit ő az interneten, egy videómegosztó oldalon látott, az a címe, hogy „Isten asztala, vagy az ördög asztala”. Kérte, hogy nézzük meg, őt nagyon szíven találta. Bevallom, még sohasem hallottam Bódis Miklósról, így nem siettem a videó megtekintésével, de május 1-je délutánján volt egy kis nyugalmam, és megnéztem. Egészen döbbenetes hatással volt rám az igehirdetés, engem nemcsak hogy szíven talált, de teljesen összetört. Folyt a könnyem, és minden mentségem egyszerre köddé vált.
A lelkipásztor kolozsvári fiatalok között evangélizált. Felmutatott előttük egy bankjegyet, és azt mondta, hogy ha ennek a bankjegynek csak az egyik oldala lenne kinyomtatva, a másik meg nem, és fizetni akarna vele, visszaadnák azzal, hogy az semmit nem ér, hamis. A bankjegy csak akkor ér valamit, ha mindkét oldala ki van nyomtatva. Ugyanígy van az ember megtérésével is. Két oldala van. Az egyik oldala egy határozott „igen” kimondása – Jézus Krisztusnak. Akinek keresztjével valahol, valamikor minden ember találkozik, és Jézus hívja, gyere, legyen a tied az élet! És az ember mondhatja azt, hogy igen, Uram, én követlek Téged. A másik oldala viszont egy határozott „nem” kimondása – a világnak. Egy határozott „nem” kimondása – a bűnnek. De ha csak az igent mondjuk ki Jézusnak, és nem mondjuk ki a nemet a világnak, nem mondjuk ki a nemet a bűnnek, akkor az ember kétfelé sántikáló ember lesz: a világnak is, és az Istennek is akar szolgálni. „Nem tudjátok-e hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?” – tette föl Jakab apostol szavaival a kérdést az igehirdető. Mert ha „valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.”
Hol van kinyomtatva az én megtérésem bankjegyének másik oldala? Az én „megtérésem” nem ér semmit! Hamis! Az Isten ellensége: ez vagyok én. Na, itt ért véget az én vallásos életem színjátéka. Tovább nem áltathattam magam. Én vagyok a sok közül az egyik ember, aki „másképpen él”, ahogy a Filippi levélben Pál apostol írja: „ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek.” Még hitetlen koromban sem éreztem soha ennyire elveszettnek magam.
Isten csodálatos kegyelméből Bódis Miklós május 5-étől 8-áig evangélizációs hetet tartott Pestszentlőrincen, a Kossuth térnek az evangélikus gimnázium előtti részén. Simonfi Béla testvérem hívott, hogy menjek vele ezekre az evangélizációs alkalmakra. Nem kellett kétszer mondania, olyan zaklatott, kétségbeesett állapotban voltam, hogy nem volt kérdés számomra, hogy mennem kell, mert hiszen a világ végére is elmentem volna egy kis békességért. De nem volt ott békességről szó, sem a bűnös ember vigasztalásáról, ott nem volt hízelgő beszéd, hanem – Pap Lászlóné Erzsike néni szavait kölcsönvéve – megkezdődött a „gyomrozás”. Kemény ütések záporoztak rám, és én csak görnyedtem, hajoltam össze Isten beszéde alatt, mert Isten beszélt ott velem! És megtapasztaltam, amire az Ige int: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.”
Még azt is megadta Isten, hogy mivel Béla egyik rokona presbiter volt a pestszentlőrinci gyülekezetben, aki meghívta magukhoz Bódis Miklóst, és vele együtt minket is, így együtt vacsorázhattunk a lelkipásztorral, aki itt is evangélizált, és a megtérésről beszélt nekünk.
Így érkezett el az utolsó nap, május 8-a. Az igehirdetésben arról szólt a lelkész, hogy egyszer meghívták őt Nagyszebenbe evangélizálni. A kolozsvári pályaudvarról két vonat indult egy időben egymás mellett a 2. és a 3. vágányról, az egyik Nagybányára indult fel Észak-Erdélybe, a másik pedig le Szebenbe, Dél-Erdélybe. Az érdekes az volt, hogy a két vonat negyven percig egymás mellett haladt, lehetett látni a másik vonaton ülő utasokat, ahogy szendvicset esznek, újságot olvasnak, sakkoznak, és az emberek átintegettek egymásnak. Azt lehetett hinni, hogy egyazon cél felé haladnak, hiszen egymás mellett haladt a két vonat. De egyszer eljött egy hely, egy falu, ahol megálltak, melynek a neve: Válaszút. Így hívják ezt az erdélyi falut. Eljött Válaszút, és ez minden ember életében eljön egyszer. Amikor odajut a maga Válaszútjához. A két vonat azután elkezdett távolodni egymástól, és kiderült, hogy nem azonos a céljuk, az egyik jobbra ment, a másik balra. De Válaszútnál még át lehetett szállni.
A kérdés tehát az, hogy végül hol áll meg az ember vonata. Mert sok csoda van a mennyben, de olyan csoda nincs, hogy valaki a bal oldal felé menő vonaton utazik, és a jobb oldali állomáson száll le. Olyan csoda nincs, hogy valaki a kárhozat felé menő vonaton utazik, és az Isten országának végállomásán száll le. Mert az Isten országába semmi nem jut be, ami bűn. Azon az állomáson szállhat le az ember, amelyik irányba tartott a vonata. Oda fog kerülni, amilyen irányba haladt az élete. Az Istentől elrendelt utakat nem kerülhetjük el, viszont azt megválaszthatjuk, hogy Istennel, vagy Isten nélkül járjuk meg ezeket. Az Isten nélküli utak pedig nem teremnek mást, mint szégyent.
A prédikáció további részét én már csak valahonnan távolról hallottam, ott kalapált a szívemben a rettenetes felismerés: én a rossz vonaton ülök. Az én vonatom egyenesen a kárhozatba visz! Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha én ezen a vonaton maradok, nem marad más számomra az életből, mint „az ítéletnek valami félelmes várása”. Teljes súlyukkal rám nehezedtek a bűneim, lelkemet szorongatta a szégyenem. De aztán a Szentlélek Isten felrázott a gyötrődésből, és azt hallottam: „az Istennek tudod, mi kell? A szíved! Az Istennek a teljes életed kell! Azért halt meg a kereszten, hogy megváltson, és addig semmit nem fogad el tőled, amíg a szívedet oda nem adod. Addig a cselekedeteid utálat az Isten előtt. Addig olyan vagy, mint a gazdag ifjú: jöjjön az Isten országa, csak ne kerüljön semmibe! Van-e neked egy pont, ahonnan azt mondhatod, hogy elindultam az Ő lábnyomait követni? Arra kérlek, ma este add oda magadat, az életedet, a jövődet Jézus kezébe! Isten Lelke munkálkodjon benned, és juttasson döntésre!”
Az igehirdetés végén a lelkész azt mondta, hogy most elindul a sorok között a testvérekhez, kinyújtja feléjük a kezét, és ha valaki szeretne ma este elindulni Jézussal járni, az fogja meg a kezét, álljon fel, és jöjjön vele a kereszt alá, amit a kis szószék mellett állítottak fel, és adja át az életét Neki! A gyülekezet elkezdte énekelni az „Amint vagyok, sok bűn alatt, De hallva hívó hangodat” kezdetű dicséretet, és a lelkész elindult a székekhez, és mosolyogva tartotta oda a kezét mindenki elé. Előbb egy, lassan kettő, majd három, aztán nagy sokára egész kis sor kígyózott Bódis Miklós után a székek között, csak az volt a baj, hogy nem arra, amerre mi ültünk Béláékkal, elől a bal szélen. Nyugtalanul tekergettem a fejemet hátrafelé, mikor ér hozzánk a sor, hiszen már nem volt kérdés számomra, hogy én is menni szeretnék velük Jézus keresztje alá, hiszen tudtam, hogy egyedül ott van az életemre a megoldás. Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, mert egyre távolodtak tőlünk, és én remegve gondoltam arra, ha nem jönnek ide is, én a bűnömbe ragadva fogok elveszni. Amikor aztán végre előre értek, intettem a lelkipásztornak, hogy itt, erre még van egy elveszett lélek, aki szeretné megfogni a kezét, és kimenni vele. Odajött hozzám és megkérdezte: „Te is jössz?” „Megyek” – válaszoltam. A kereszt mellett állva Bódis Miklós elmondott értünk egy imádságot, majd közösen imádkoztunk, úgy, hogy a lelkész imáját mondtuk utána, már aki tudta mondani, mert az én torkom úgy összeszorult, alig jött ki belőle hang. Ez volt életem legszebb pillanata.
Aztán visszaültünk a helyünkre. Ennyi volt az egész. És hogy mit éreztem? Az elmúlt három év alatt sokaknak a bizonyságtételét volt alkalmam hallani, akik beszámoltak az újjászületésük magasztos pillanatáról, és megpróbálták leírni, megfogalmazni, hogy mit éreztek. Ilyeneket mondtak: határtalan megkönnyebbülés, öröm, boldogság, eufória, lebegés, megvilágosodás, és ehhez hasonlókat, de, testvérek, ezek együttesen sem fejezik ki azt, amit az ember valójában érez. Mert az sokkal-sokkal több annál, mint ahogyan azt emberi nyelven ki lehetne fejezni. Ez az érzés az Istennek egy olyan ajándéka, amit legfeljebb a gyermeke születésénél érez az ember, ahhoz hasonló, de mégsem ugyanaz. De mégis meg kell fogalmazni, mert el kell mondani másoknak is, így hát talán mégis azt mondom, hogy amit leginkább éreztem, az az öröm és békesség volt. Örömet éreztem azért, hogy Isten kimondhatatlanul szeret engem, és lehajolt hozzám, és nem hagyott elveszni, és békességet éreztem, amit Bélától már sokszor hallottam, de most magam is megtapasztaltam: a bűneimre adott bocsánattal a lelkemben kaptam a Krisztus ölelő karjaiban való nyugalmat.
Ahogy visszatekintek most mindarra, ami történt velem, és próbálom felfogni Isten minden értelmet meghaladó békességét, csodálkozom magamon. Testvérek, én nem akartam megtérni! Az utolsó pillanatig ellenálltam mindennek, ami megítélt engem. Mert hiszen szégyennek éreztem volna azt, hogy miközben már évek óta a gyülekezetben úgy élek, és beszélek, mint aki megtért, lelepleződik a szívem, és kiderül rólam, hogy hazudtam. Drága testvéreim, most azonban töredelmesen bevallom nektek, hogy igenis hazudtam. De ezt boldog örömmel vallom meg előttetek, mert bár a gyülekezet előtt megszégyenít, de Isten előtt nem, mert Jézus Krisztus elvette az én szégyenemet. Olyan csodálatos volt két nap múlva, vasárnap, bizonyságot tenni a pomázi templomban előttetek, testvérek! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ezt is megadja nekem az Isten, magamtól biztos, hogy ki nem állok soha! És olyan felemelő volt utána a beosztott lelkipásztorunk igehirdetésében hallani az igét: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” Bocsássatok meg nekem, de Pál apostollal együtt én is ezt vallom. Én eddig nektek akartam tetszeni, előttetek tetszelegtem, de Jézus Krisztus megszólított: Egyedül rám nézzél! Bízzál bennem, és ne féljél! Veled vagyok!
Én sokat gondolkodtam korábban a megtérésről, és mindig gyanúsan méregettem másokat, akik egy evangélizációs alkalmon, vagy Biatorbágyon, vagy bárhol máshol úgy tértek meg, hogy odaálltak az Úr elé, imádkoztak, bűnt vallottak, megteltek Szentlélekkel, bűnbocsánatot kaptak és újjászülettek. Nem a megtérésükben kételkedtem, hanem annak módjában. Ilyen egyszerű lenne? Nekem úgy tűnt, hogy emberi akaratból történik így, és nem Isten kegyelméből. De hát honnan is tudhatná az ember, mi a megtérés, ha nem élte át? Évszázadokon keresztül vitatkoztak az őskeresztyén időktől fogva, hogy a megtérés Isten mindenhatósága, vagy az ember felelőssége által van-e. A kálvinizmusnak ebben a kérdésben is igen határozott az álláspontja: az ember romlottsága miatt nem képes magától az Istenben való hitre, ezért a kiválasztása az üdvösségre egyedül Isten akaratából történik, és amikor Isten egy embert megtérésre hív, az az ember elkerülhetetlenül meg fog térni, mert Isten kegyelme ellenállhatatlan. Ezzel szemben az arminianizmus azt vallja, hogy az ember képes magától is hinni az Istenben, maga választja meg, hogy követi-e Őt, vagy visszautasítja a hívását, és Isten kiválasztása azt jelenti, hogy Ő előre tudja, ki fog hinni Krisztusban. Akkor most kinek van igaza?
Az, hogy Isten akaratából volt a megtérésem, számomra evidencia. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy én megváltásra szoruló ember lennék. De Isten belevetett az Ő sebesen örvénylő folyójába, és száguldottam lefelé a vízben levegő után kapkodva, és hiába csapkodtam, nem tudtam kiúszni a partra. Sodort az ár magával, akár akartam, akár nem. És egyszer csak kiragadott Valaki az örvénylő vízből, és én ott találtam magam a kereszt alatt. Így van a megtéréssel is, testvérek. Amikor az ember elkészül az erejével, elfogytak a mentségei, a szemébe mondja valaki, hogy hazudtál, te nem vagy igaz ember, és már semmivel nem tud védekezni, elpuffogtatta az önigazolására visszalőtt töltényeit, ott áll fegyvertelenül, és feladja, hogy a maga igazságát keresse az Isten igazságával szemben, akkor egy dolgot tehet, de ezt neki kell megtennie: kérheti Istentől a szabadítást. Alázatos szívvel kérheti a kegyelmet. És a nagy csoda az, testvérek, akármit mondjon is a teológia, hogy ha valaki így áll Isten elé, akkor AZ ISTEN NEM FOGJA VISSZAUTASÍTANI!
Mert mit mond az ige? „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (Jeremiás 29,11-13) Ez a kegyelem! Így van kegyelmi kiválasztás! Ahogy az Atya fogadta vissza a tékozló fiút, futott elém az Isten, és átölelt. Így fogadott vissza. És tudom kiáltani: Abbá, Atyám! Ki értheti ezt meg? Ki tudja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant?
És Ő valóban Mindenható Isten, és valóban ellenállhatatlan a kegyelme. Ő mindent előre elhatározott, eltervezett az életemmel kapcsolatban is. Az evangélizációs sorozat első napján mindenki kapott egy kis igés kártyát. Én ezt az igét kaptam: „Az ilyen nem sokat gondol élete múlásával, mert Isten megengedi, hogy szívből örvendezzen.” (Prédikátor 5,19) Hát nekem ez az ige akkor semmit nem mondott. Nem értettem, mit akar ezzel az Isten üzenni nekem. Még az is megfordult a fejemben, hogy ki kellene cseréltetni. Hát minek örvendeznék én ebben a nyomorúságomban? Betettem a Bibliámba, aztán meg is feledkeztem róla. De hát hogyne tudta volna Isten, hogy örömet fog adni a szívembe! Ő mindent előre kigondolt. És most eszembe jut az első ilyen igés kártya is, amit még Hauberné Piroska igés tekercsei közül húztam ki három évvel ezelőtt: „Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm;” (Róma 14,17). Igen, én ezt a Szentlélekben való örömet kaptam meg; és kaptam vele együtt igazságot, ami nem az én igazságom, hanem Jézus Krisztus igazsága, aki maga az Igazság; és békességet, de nem az én békességemet, hanem Jézus Krisztus békességét, amit nem úgy ad nekem, ahogyan a világ adja. És ennek az igének folytatása is van: „mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt” (Róma 14,18). Így tett engem alkalmassá az Isten Krisztus szolgálatára, és tette rá pecsétjét az emberek előtti szolgálatomra.
Amikor Béláékkal együtt hazajöttünk, a kocsiban még elmondtunk egy imádságot, és elköszöntünk egymástól. Itthon azonban nem várt senki. Késő este volt, és Isten úgy rendezte a dolgokat, hogy – mint később kiderült – a feleségem elment a gyerekeket összeszedni innen-onnan, üres volt a lakás. Ott feszült bennem az öröm, és nem volt kinek elmondani. Ekkor olyat tettem, amit még soha: térden állva imádkoztam Istenhez, és köszöntem meg a bűneimre adott bocsánatot, a kegyelmet, amit megadott nekem a Válaszútnál, és könyörögtem, adjon állhatatos szívet megállni mindig a hitben. És imádkoztam azokért a testvérekért is, akik velem együtt kint álltak Pestszentlőrinc gyepén, azon a helyen, ahonnan együtt indultunk el Jézus Krisztus valódi követésére. Amikor a feleségem és a gyerekek hazajöttek, elmondtam nekik, milyen csoda történt velem, majd a gyerekekkel külön-külön is beszéltem, és azt mondtam nekik: ha semmi mást nem is, de egy tanácsot fogadjanak meg tőlem az életben: ha egyszer meghallják, hogy az Isten hívja őket (mert mindenkihez szól az Isten, kétszer, háromszor is, hogy megmentse lelküket a kárhozattól), ne keményítsék meg a szívüket, fogadják el Jézus Krisztust, és legkésőbb Válaszútnál szálljanak át az örök élet vonatára, mely az Isten országába visz, hogy találkozhassunk ott, szülők és gyermekek. Mindennap imádkozom Istenhez, hogy legkésőbb Válaszútnál indítsa őket erre.
„Hogyan is adhatnánk eléggé hálát Istennek!” – szólt a napi ige a bizonyságtételem napján. Bizony nem tudok eléggé hálát adni Istennek a felém kinyújtott kezéért, szeretetéért, a felülről való születésemért. Kevés az emberi szó, kevés a kifejezőerő, és nem méltó eléggé az Isten dicsőítésére. Sokszor mondjuk sóhajtva: „hála, Isten!” Csak így, zárójelben, mellékmondatként, amolyan toldalékként, odalökve, és bele sem gondolunk, mennyire méltatlan ez az Istenhez! Mintha azt mondanánk: „köszi!” És hányszor megtettem ezt én is! Most ezért is alázatosan bocsánatot kérek Tőle. És amit elmulasztottam a bizonyságtételemben elmondani – amit nagyon sajnálok, és amit ezúton szeretnék pótolni –, az a köszönet kifejezése azoknak a testvéreknek (a teljesség igénye nélkül), akik végigkísértek engem ezen az úton, és akik Isten áldott eszközei voltak abban, hogy az Isten most bevitt engem az Ő országába. Elsőrenden is Nyilas Zoltán esperes úrnak, aki nemcsak úgy bibliás ember, ahogy mondják róla, mert mindig ott a kezében a Biblia, hanem mert az élete is egy nyitott Biblia, ami által Isten beszél hozzánk. Aztán Pap Lászlóné Erzsike néninek, aki, míg itt szolgált a gyülekezetben, nem gondolhatott felőlem olyan kicsit, hogy az sok ne lett volna, de a szolgálat átadásával sem szűnt meg lelkipásztora lenni azoknak, akik hozzá fordultak, így nekem is. Köszönet Suhajdáné Erzsikének, lelki édesanyámnak, aki szeretetével felkarolt a gyülekezetben, és kedves testvéremnek, Simonfi Bélának, aki tiszta szívével, az Úr iránti hűségével adott példát elém. Sebestényné Jáger Orsolya lelkipásztor testvéremnek, a sok biztatásért és őszinte szívéért, Orbán Laci bácsinak, Soós Laci bácsinak, a bibliaórás és bibliaolvasó közösségnek, és még sorolhatnám a sort hosszan, de akit nem hagyhatok ki semmiképpen sem, Bódis Miklósnak, aki a hitével hegyeket mozdít, és semmi sem lehetetlen előtte, mert az Úr van vele. Áldott legyen Isten, Aki ilyen testvéreket adott elém.
„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!”, mert szabadulást szerzett jobbja, megmutatta szabadító erejét. És még ennél is többet tett! Isten még egy külön „bónusz” ajándékot is elkészített számomra, testvérek! 2015. május 8-án volt kis-unokám, a négy éves Tibike születésnapja. Isten úgy rendezte a dolgokat, hogy ezen a napon legyen újjászületése a nagyapjának. „Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt, örvendezzünk és vígadjunk ezen!” Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! Ámen!

Puskás Attila